Interjúalanyunk a korábbi beszélgetőpartnereinktől eltérően nem névkutató, hanem középkorász, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Nyíregyházi Egyetem oktatója. S hogy mi köze lehet akkor a nevek kutatásához? Azt mondja el ő maga!

Gulyás László Szabolcs történész, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Nyíregyházi Egyetem oktatója

Történészként hogyan jutott el a nevekhez?

Az érdeklődésem még egyetemi hallgató koromra megy vissza: a TDK-dolgozatom elkészítése során eszméltem rá arra, hogy a középkori jobbágyság társadalom- és gazdaságtörténeti célú vizsgálata során a személyneveket mindenképpen fel kell használni. A legfontosabb kérdés ezzel összefüggésben a „hogyan” volt. Ugyanis, habár több ismert középkorász foglalkozott kutatásai során a jobbágynevekkel, az az eljárás, ahogyan ezeket elemezték, és megpróbálták belőlük a történeti információt kinyerni, egyáltalán nem volt következetes, nem állt mögötte szilárd módszertan. A fő kérdés e szempontból az, hogy a családnevek előzményeiből, a nevek viselőit még valamilyen szempontból jellemző ún. megkülönböztető névelemekből mikor vált öröklődő név, azaz családnév. Nem mindegy ugyanis, hogy például egy Kovács név a személy megjelölésében öröklődő-e: ha igen, akkor már nem feltétlenül utal viselőjének kovács mesterségére; lehet, hogy csak az apja vagy még korábbi felmenője volt kovács. Ebben az esetben a név nyilvánvalóan nem használható fel a mesterségekkel kapcsolatos vizsgálatokra.

A legtöbb Kovács család így kezdte

Később, ebből kiindulva doktorandusz koromban írtam egy, a foglalkozásnevekre fókuszáló, módszertani jellegű tanulmányt. Ebben lefektettem annak alapelveit, hogy miként lehet a 14–15. századi jobbágyság megkülönböztető névelemei közül a vizsgálat céljaira használható típusokat kiválogatni, illetve mire is jók ezek valójában. És talán ezzel be is fejeztem volna az ilyen irányú vizsgálatokat, ha nem kapok nyelvészek részéről biztatást, hogy folytassam. Ennek aztán az évek múltával számos hasonló témájú tanulmány lett az eredménye. Csak később eszméltem rá, hogy ez egy nagyon komoly határterület a két tudományág között, mondhatni maga a „piaci rés”: a középkorászok többsége kevéssé ért a névtanhoz, míg a másik oldalon a nyelvészek nem látják olyan mélységben a forrásokat, mint egy történész. Ennek ellenére, még ha talán sikerült is valamennyire ezt a „légüres teret” a tanulmányaimmal betöltenem, be kell vallanom, hogy továbbra sem értek általában a nyelvészethez vagy a névtan egyéb területeihez. Ahogyan azt egy évtizede egy spanyolországi névtani kongresszuson viccesen megfogalmaztam: „I’m just a simple historian, not a linguist.” [Én csak egy egyszerű történész vagyok, nem nyelvész.]

Hogyan tudja egy történész hasznosítani a személyneveket?

A középkori jobbágyság kapcsán viszonylag korlátozott kutatási lehetőségekkel rendelkezünk a polgársághoz vagy a nemességhez viszonyítva. Kevés ugyanis a róluk részletesen beszámoló dokumentum. Ha említik is őket írott forrásban, ezek az említések szinte mindig egyszeriek. Általában egyetlen dolgot ismerünk velük kapcsolatosan: a nevüket. A fentebb említett megkülönböztető névelem pedig olyan gazdaság- és társadalomtörténeti információkkal szolgálhat, amelyek szigorú módszertannal és a névadási motiváció olykor intuitív értelmezésével kinyerhetők. Ezek közül négy igazán fontos típus van számunkra: a foglalkozásnévből lett nevek ipartörténeti vizsgálatokhoz, a helynéviek a migrációs folyamatok megértéséhez, a népnévi indíttatásúak az etnikai viszonyok elemzéséhez, míg az apa nevéből alakultak a családi kapcsolatok feltárásához járulhatnak hozzá sikerrel.

Történészként milyen forrásokból dolgozik? Honnan gyűjthetők össze a régmúltban élt emberek nevei?

A fent említett kutatásokhoz alapvetően a középkori (többségében latin nyelvű) oklevélanyagot lehet hasznosítani. A jobbágynevek ezekben szerepelhetnek szórványosan is: sokszor említik ugyanis a dokumentumok a parasztokat különböző kontextusban (szomszédként, jogtalanság elszenvedőjeként, birtokosztálykor stb.). Ezek összegyűjtése azonban munka- és időigényes foglalatosság. Ennél jóval hatékonyabb, ha jobbágylistákat használunk fel a gyűjtéshez: adó- és tizedjegyzékeket, hatalmaskodó jobbágyok listáit, tanúnévsorokat. Ezek szerencsés esetben igen nagy számban, néha ezrével tartalmaznak ugyanis személyneveket. Összességében igen praktikus lenne egy 14–15. századra kiterjedő szisztematikus gyűjtést végezni ezekre nézve, hiszen csak a középkor végéről már százezres nagyságrendben maradtak fenn ilyen nevek az okleveleinkben. Ezek elemzése számos bizonytalan nyelvészeti és történeti kérdésre is egyértelmű választ adhatna. Természetesen személynévgyűjtések, ezek alapján pedig személynévszótárak már készültek az Árpád-korról, az Anjou-korról és a 15–16. századról, de egy egész országra kiterjedő, illetve kifejezetten a jobbágynevekre, illetve azok megkülönböztető névelemeire koncentráló gyűjtés még várat magára. 

A személynevek történettudományi hasznosíthatóságáról már esett szó az interjúnk első részében. A helynevek is lehetnek forrásai a történettudománynak? Ha igen, milyen esetekben?

Természetesen a helynevek is kiváló források a történész számára, hiszen azok is a társadalom által létrehozott és használt termékek. Utalhatnak többek között a múltbeli természetföldrajzi jellemzőkre (például növényzetre, állatvilágra, terepviszonyokra), az adott régióban folytatott gazdasági tevékenységre, a település lakóira, birtokosára, létrejöttének körülményeire, alapításának idejére és még hosszasan lehetne sorolni. Legeredményesebben a településtörténeti vizsgálatok során lehet ezeket felhasználni, sőt, a helynévanyag szisztematikus elemzése nélkül gyakorlatilag lehetetlen ilyen kutatásokat hatékonyan végezni.

A csaknem ezeréves Tihanyi alapítólevél is számos magyar földrajzi nevet őriz

A középkori helynevek iránt érdeklődő kutatók milyen forrásokhoz fordulhatnak?

Ez esetben is az okleveles forrásokat emelném ki elsősorban. Jól ismert sajátossága a középkori magyar forrásanyagnak, hogy a legnagyobb arányban birtokjogi tartalmú okleveleink maradtak fenn ebből a korszakból, amelyek olykor szinte hemzsegnek a földrajzi adatoktól. Ha középkori településtörténettel foglalkozik a kutató, akkor pedig az adott területre vonatkozó újkori forrásanyagot is szisztematikusan át kell néznie, hiszen ezek számos, a középkorra nézve is érvényes földrajzi információt dokumentálnak. Hatványozottan igaz ez továbbá a 18–19. századi kéziratos térképekre, amelyeken olykor tömérdek földrajzi adat, illetve helynév van feltüntetve. Ezek a folyószabályozások koráig általában hitelesen mutatják be a középkortól fennálló geográfiai viszonyokat.

Fajsz község és a Duna a folyószabályozás előtt 1785-ben (Forrás: EKF.)

Dolgozik most valamilyen, a nevekhez kapcsolódó témán, kutatáson?

Mivel alapvetően a középkori gazdaság- és társadalomtörténet a kutatási területem, két évtizede rendszeresen előkerül munkám során a téma. Nemrégiben fejeztünk be például egy régész kolleginával egy, a középkori Bihar megye északi részére fókuszáló nagyobb ívű településtörténeti vizsgálatot, amelyben mind a régióból fennmaradt személyneveket, mind pedig a helyneveket felhasználtuk és elemeztük. Emellett, ha nem is módszertani jelleggel, de a későbbiekre nézve is vannak még ilyen terveim. Régóta dédelgetett ötletem például, hogy a középkori szőlőbirtokok neveinek névadási motivációját országos adatgyűjtés segítségével vizsgáljam, különösen azt a típust, amely a szőlőbirtokos nevéből jön létre. Hogy azonban lesz-e hozzá elegendő energia és affinitás, az egyelőre a jövő zenéje.

Források

EKF = Magyarország (1782−1785). Első katonai felmérés. (maps.arcanum.com)