Kétszáz év után végre teljesülhet a Magyar Tudományos Akadémia hajdani terve a Kárpát-medence helyneveinek összegyűjtésére, feldolgozására és bárki által elérhető, közérthető formában való közreadására. A Magyar Nemzeti Helynévtár az Akadémia (és egyben a magyar névkutatás) történetének korántsem előzmény nélküli, ám eddigi legnagyobb helynévgyűjtő és -közreadó vállalkozása. Hogy mi a cél, hogyan érhető el, s hogy mit adhat nekünk ez a kutatási program, arról Hoffmann István akadémikust, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke által irányított Magyar Nemzeti Helynévtár Program vezetőjét kérdezzük, aki a helynévkutatáson keresztül saját pályájának alakulásába is betekintést enged.
Hoffmann István akadémikus, a Magyar Nemzeti Helynévtár Program vezetője
Elmondaná az olvasóinknak, hogy mi a Helynévtár célja? Hogyan hasznosíthatja az eredményeit a tudományos közösség és a nagyközönség?
A Helynévtárnak valóban több szinten megragadható célja van. Egyfelől természetesen – mivel a tudomány képviselőiként készítjük – a tudományos munkában való hasznosításra szánjuk. Másfelől azonban azt gondoljuk, hogy ennek sokkal szélesebb körű fontossága, jelentősége van, hiszen a helynevek minden beszélőnek az alapszókincséhez tartoznak, és ebből meg a helynevek sajátos nyelvi alkatából adódóan egyfajta szélesebb körű érdeklődés is megmutatkozik irántuk; ezt is ki kellene elégíteni. És van egy harmadik szintje a dolognak: a társadalmi, közösségi hasznosítás. A helyneveket különböző helyeken használják az életben, a térképészetben és így tovább. Tehát összetett célrendszerünk van: mindegyik szempontot meg lehet magyarázni, hogy mi a jelentősége.
Tudományos szempontból ez abszolút alapkutatásnak számít. Tudniillik a helynévkutatás olyan helyzetben van, mint mondjuk a magyar nyelv kutatása abban az időben, amikor még nagyon kezdetleges szótárai voltak csak. Azaz például a lexikális állomány nem állt a kutatóknak a rendelkezésére összefogott módon. A helynévállomány ismerete, dokumentálása előfeltétele annak, hogy átfogó kutatásokat végezzünk erről. És mivel a helynevek ugyanúgy változnak, mint az összes többi nyelvi elem, azt látjuk célszerűnek, hogy történetiségében ragadjuk meg a névállományt is. Így a mai névrendszer is értelmezhetőbbé válik, és a mai névanyag fényében a történeti névanyag is sokkal jobban megismerhető. Tehát egy olyan tudományos korpusznak az összeállítása a célunk tulajdonképpen, amely ezt a tudományos irányzatot, ágazatot, kutatási területet átfogó forrásanyaghoz juttatja; egy minden eddiginél nagyobb forrásanyaghoz. Ennél persze több is azért egy picit a korpusz: nem pusztán forrásanyag, hanem valamiféleképpen feldolgozott forrásanyag. Eleve minden forrásanyag-közrebocsátás (mondjuk egy szótár összeállítása) nyelvészi beavatkozást jelent természetesen, azaz valamiféle feldolgozottságot. Ez tulajdonképpen már analitikus feldolgozásnak tekinthető: megadjuk a név denotatív jelentését, igyekszünk magyarázni a név változását, rávilágítani a keletkezési körülményeire, vagyis magukat a neveket próbáljuk elemezni. Ez hihetetlenül fontos alapfeladata ennek a tudományszaknak, különösképpen azért, mert nem csak a névtan számára van relevanciája, és a névtan sajátos tudományterületi beágyazottsága révén nem csak a nyelvtudomány számára jár rengeteg haszonnal: a nevekből igen messzemenő, nem pusztán névtörténeti következtetéseket szokás levonni, hanem történettudományiakat és így tovább… A tudomány tehát fölhasználhatja a Helynévtár anyagát, de hogy minél szakszerűbb, minél megbízhatóbb legyen, ahhoz hatalmas, jól elemezhető forrásanyagra van szükség. Ez a tudományos jelentősége.
Az egyén szempontjából pedig az a jelentősége a Helynévtárnak, hogy az egyén a saját környezetében lévő helynévanyagot jobban megismerhesse; van ilyenfajta igény az emberekben. Mindig azt szoktam mondani, hogy az iránt nem nagyon érdeklődik a köznapi beszélő, hogy miért hívják kilincs-nek a kilincset. De az, hogy miért hívják vajon Debrecent Debrecen-nek, már érdekes a számára. Ez nyilván a tulajdonnevek sajátos történeti és nyelvi helyzetéből fakadó érdeklődés. És persze még a laikus érdeklődők is tudják, hogy ezek a nevek a múltról mesélnek; számukra igazából éppen ez benne az érdekes. Tehát – ha úgy tetszik – az emberek ilyenfajta névigényét is ki kell elégítenie szerintem a nyelvésznek. Ezt egyáltalán nem tartom alacsonyabb rendű, azaz nem magas értékű tudományos munkának. Én a nyelvnek a nyelvészeti feldolgozottságát leginkább azon tudom mérni, hogy milyenek a szótárai. Ez mutatja meg szerintem igazából egy adott nyelvtudomány fejlettségét, és nem csak az, hogy a nyelvészek milyen publikációkat tesznek közzé szakmai folyóiratokban. Az is fontos, de ez a másik dolog szerintem legalább annyira lényeges: az, hogy a nyelvtudomány hasznos tudományként működjön.
Végül az egyénen túl az ilyen névtáraknak van egyfajta közösségi funkciójuk is: hogy a közösségek is tudjanak az anyagukra támaszkodni. Ahogy a városok kiterjedése nő, és a belterületek rátelepülnek a környező földekre, úgy válik egyre nagyobb problémává, hogy nevet kell adni az utcáknak. Ilyenkor nagy a tanácstalanság, fantázianeveket meg egyebeket találnak ki. Pedig ott van ez az ősi névanyag: adott esetben, ha ismerjük, föl lehet használni, hiszen ez a szellemi örökség továbbvitelét jelenti. Vagy például megemlíthető a térképek szerepe. A térképes kultúra nemhogy hanyatlóban lenne, hanem fölvirágzóban van, tudniillik a digitális kultúra a térképészetet is elérte, és ma már minden autóban ott van egy digitális térkép. Ezek a városokban szépen tartalmazzák a mai utcaneveket meg egyebeket, de például a külterületeken nem. Egy turistának az hihetetlenül fontos lenne, hogy a térképén ott legyenek ezek a nevek. Ez csak egyetlen felhasználási lehetőség a számtalan másból, de a hivatalos földnyilvántartás és egyebek mind-mind profitálhatnak ezekből. Tehát tulajdonképpen a térképek névanyagának a megújításához is alapvetően járulhat hozzá egy ilyen nagy adatbázisnak, egy nagy gyűjteménynek a létrehozása. Csak az a baj, hogy ezek a térképek és a térképi nevek általában a korábbi térképekre épülnek, tehát egy valamikori állapotot vagy vélt állapotot rögzítenek és visznek tovább. Pedig a helynevek a használatban élnek. Tehát akkor csinálunk jó térképeket, ha a valós használatban lévő neveket tüntetjük fel azokon is, nem pedig valamiféle kreált vagy valamiféleképpen egyszer térképre került neveket viszünk tovább.
Hogyan született meg az MNHP gondolata? Honnan jött az ötlet?
Hogy honnan származik? Ezt már sok helyen elmondtam. Először Teleki József írta meg 1817-ben, hogy kell egy ilyen helynévtár. Utána leírta az Akadémia, hogy kell egy ilyen, pályázatokat hirdetett. Aztán Pesty Frigyes 1864-ben azt mondta, hogy most már meg kell csinálni; és még sorolhatnám a tudós nemzedékeket.
Pesty Frigyes emléktáblája Budapest belvárosában, a Váci utca 20. szám alatt (Forrás: Wikipédia)
Ilyen hullámzó módon újra és újra fölvetődött a kérdés, majd a 20. században azt mondta Szabó T. Attila, hogy ő ezt legalább Erdélyben megcsinálja [lásd Erdélyi Helynévtörténeti Adattár – a szerk.]. Aztán Bárczi Géza kezdeményezésére, aki 1958-ban az első magyar névtani konferencián vetette föl, hogy legalább Magyarországon el kellene végezni ezt a munkát, megindultak a megyei helynévgyűjtések, és meg is jelent számos kötetük. Tehát ez nagyon régi törekvés a magyar névkutatók, döntően nyelvészek körében; korábban a történészek, néprajzosok is aktívabbak voltak ezen a téren. Ez tehát nem új dolog.
Akkor miben rejlik a program újszerűsége az előző helynévgyűjtő mozgalmakhoz képest?
Az első kérdés, hogy vajon itt van-e annak az ideje, hogy ismét nekiveselkedjünk egy nagy lendülettel annak, ami eddig oly sokszor abbamaradt. Ez nem kis bátorságot követel meg, azt gondolom. De talán nem megalapozatlan ez a bátorság és törekvés. Én abból indultam ki, hogy soha annyi ember nem foglalkozott a nevekkel nálunk a magyar névtudományban, mint manapság. Ez egy nagyon extenzíven bővülő tudományterület volt az utóbbi évtizedekben; ha úgy tetszik, főhivatásként is egyre többen művelték. Szinte minden Kárpát-medencei magyar nyelvészeti tanszéken van olyan szakember, aki névtannal foglalkozik, de ennél jóval nagyobb a kutatók száma. Rengeteg szakdolgozat készült az elmúlt évtizedekben. Tehát szakemberek vannak, és az egyetemek ki tudnak képezni további szakembereket. A másik fontos tényező pedig az, hogy a digitális kultúra belépésével a lehetőségek kitágultak. Egy ilyen munka óriási mértékben a szervezettségen múlik: hogy fel tudunk-e építeni és működtetni tudunk-e egy olyan struktúrát, amely a teljes Kárpát-medencére kiterjed. A digitális kultúra megléte – az, hogy mi most itt [ti. online élőszóban – a szerk.] beszélünk egymással, és ezt bármikor meg tudjuk tenni, az, hogy írunk egymásnak, és néhány percen belül odaér a másikhoz, az, hogy egyszerre száz embernek tudunk írni, ez mind – olyan körülmény, amely az ilyenfajta szervezést megkönnyíti. Mert hangsúlyozom, ilyenfajta szervezés nélkül ezt roppant nehéz megcsinálni. Megcsinálta ezt Pesty Frigyes is 1864-ben, de a közigazgatást felhasználva, és nem is tartom kicsinek az ő eredményeit: fantasztikus gyűjtemény jött létre, de természetesen egyenetlen, és magán viseli azokat a körülményeket, amelyek között született. Mi most egy tudományosan is megalapozott, ilyen szempontból is védhető, támadhatatlan programot szeretnénk lebonyolítani, és hogy ez ilyen közegben is működjön, ahhoz kell a digitális kultúra. Most csak a kapcsolattartás részét emeltem ki, mert ez nagyon lényeges. Hogyha nem lenne az e-mail meg ez a fajta online kapcsolatlehetőség, gyakorlatilag lehetetlen lenne egyidejűleg szervezni egy egész Kárpát-medencei folyamatot. Tehát sok szakember van, a szakember-utánpótlás biztosítható az egyetemeken, a digitális kultúra pedig segíti nemcsak a szervezést, hanem a gyűjtőmunkát is: a történeti források hozzáférhetősége jóval nagyobb a digitalizáció révén, és a digitális eszközök segítenek magának a gyűjtőfolyamatnak a menetében is a lokalizálástól kezdve a hang és a kép rögzítéséig.
Ezek a tényezők tették indokolttá azt, hogy ismét megfogalmazzuk ennek a célnak a teljesítését. Ezt 2010 körül tettük meg, akkor formálódott ki igazából, hogy egy nagyobb, szélesebb körű gyűjtést folytassunk le. A korábbiakban mi Debrecenben történeti anyagoknak a hasonló összegereblyézését próbáltuk elérni a korai ómagyar korra vonatkozóan [vagyis a 14. század közepével bezárólag – a szerk.]. Itt a hagyományos kutatási módszerekkel lehet is élni. Csináltunk egy nyolcfős kutatócsoportot, és szerintem szépen mennek előre a dolgok a hagyományos kutatói terepen. Ez jó alap volt; ehhez képest az élőnyelvi gyűjtés az óriási nagy többlet ebben a programban, hiszen ez a legnehezebben megvalósítható munka, ezt kellett hozzátenni, és ehhez adnak olyanfajta hátteret azok a körülmények, amelyekről az előbbiekben szóltam. Nem könnyen végrehajtható feladat. Legalább egy évtizedben határoztuk meg ennek az időkereteit. Nem tudom, hogy mire fogunk menni egy évtized alatt, de az ember különben nem vágna bele a dologba, ha nem bízna abban, hogy jelentős eredményeket lehet elérni ezalatt.
Ha jól értjük, bizonyos értelemben ugyanaz jelenti a legnagyobb kihívását ennek a programnak, mint ami az újszerűségét is a korábbi mozgalmakhoz képest: az, hogy szeretné országos mozgalomként megtartani a tudományos módszertani megalapozottságot. A másik újszerűség pedig az élőnyelvi terepmunka által szerezhető mai helynévadatok ötvözése, összekapcsolása a történeti névadatokkal, a történeti múlt anyagaival.
Pontosan erről van szó, de nem országos, hanem Kárpát-medencei keretben. Ez is új dolog. Ezt az 1960-as években politikai okok miatt egyszerűen nem tűzhették ki célként. Pedig a nyelvet nyelvi keretek között kell vizsgálni, ez világos. Most erre lehetőség van, hát akkor meg kell próbálni. Tagadhatatlan, hogy a politikai határok, azaz az országhatárok ma is igen jelentős akadályt jelentenek. Ennek a programnak az eddigi két év során a legnehezebb, legproblematikusabb része a bürokratikus háttér volt: az jelenti a legnagyobb gondot, hogy különböző országokból vesznek részt benne kutatók. Ezt én nem gondoltam a 2020-as években, amikor ezek az országok egyrészt az Európai Unió részei, de ha nem azok, akkor is, a 21. századi Európában létező országok. De sajnos ez így van most is. Ez egy roppant nehéz adminisztratív akadály még ma is előttünk.
Nyilvánvaló, hogy az MNHP hatalmas, időt és energiát igénylő vállalkozás. Hányan vesznek részt a programban?
Több mint százan bekapcsolódtak már, de attól függ, hogy nézzük. Kurzusokat tartottak a kollégák a Kárpát-medence több tucatnyi intézményében, sok tucat kurzust, azokon már összességében legalább két-háromszáz ember részt vett. Ezek közül aktívan már jóval száz fölött végeznek munkát, de az se lehetetlen, hogy akik eddig még közülük nem dolgoztak a programban, szintén bekapcsolódnak. Így aztán ezt nagyon nehéz nyilvántartani. Tulajdonképpen ez teszi nem hagyományos kutatási programmá ezt az egészet. Emiatt, úgy tűnik, egyes tudományos körök nem is tekintik komoly tudományos programnak, de engem ez nem különösebben zavar. Nekem más a felfogásom a tudományról: én azt gondolom, hogy ezt a feladatot el kell végezni, és azt is gondolom, hogy ezt olyan módon elvégezni, ahogy mások gondolják, nem lehet. Igazából a végeredmény fogja igazolni vagy cáfolni ennek az elképzelésnek a helyességét az én megítélésem szerint: hogy azok az anyagok, amelyek ilyen módon összegyűlnek, hiteles forrásai lesznek-e a további kutatásoknak. Ha igen, akkor igazolódik a módszer, ha nem, akkor nem. De én meggyőződéssel vallom, hogy azok az anyagok, amelyek a kezünk közül eddig kikerültek, minden szempontból kiállják a tudományos kritika próbáját. Nem tökéletesek, de olyanok nincsenek. Tökéletes korpusz nincsen, ezt nem lehet elvárni semmilyen téren sem. Például ott van az a probléma, hogy az ómagyar korból [vagyis a 896–1526 közti időszakból – a szerk.] kevés adatunk van. Ha annyi van, akkor azzal kell dolgozni. Hogy ez alapján nem lehet nyelvterületeket fölrajzolni? Hát sajnálom, akkor sincs más lehetőségünk. Az a nyelvészeti terület, amely empirikus adatokkal dolgozik, nem tud mást tenni. Márpedig a névkutatás nem tud mással dolgozni, csak valós adatokkal, és mindig is azt tette. Ilyen értelemben nagyon modernnek számít szerintem: azt mondhatjuk, hogy mindig is funkcionális nyelvészeti irányzat volt. Az ómagyar korból lényegében csak néhány szöveges nyelvemlék van pár száz szóval, azok óriási jelentőségűek; emellett pedig a nyelvi adatok százezrei személy- meg helynevek formájában. Ez van ebből a korból; ezt kell felhasználni a forráskritikának minden eszközével, és bekapcsolni egy olyan közegbe, ahol minél többet tudnak mondani. Tegnap Görbeházának a frissen gyűjtött anyagát néztem át. Ez Polgár mellett egy Tisza menti település. Látom, hogy van egy olyan helynév, hogy Center. Így, ahogy mondom. Csakhogy a nevek között nem szokott bal hátvéd meg jobb összekötő lenni, így a center se ebbe a fogalomkörbe tartozik. Nyilván, de akkor mibe? Akkor beugrott, hogy csináltuk a Helynévtörténeti adatok a korai ómagyar korból első kötetét 1997-ben, mintha ott lett volna egy ilyen. Szerencse, hogy nem fiatal már annyira az ember, mert ezek eszébe jutnak. Akkor megnéztem azt a nevet, hát ott van, centur-nak van írva, azaz [centör]-nek ejthették abban a korban: egy halásztónak a neve. Utána tovább néztem, ott van a Selypes-ér, ott van egy Csikord nevű hely, ott van 1292-ben az, hogy Csikur-tava. Tehát ott vannak a mai nevek. A Tiszának abban az árterében, ahol szinte évtizedenként változott minden, hol a jobb oldalán van a település a folyónak, hol a balon. Mocsár az egész, a kutya nem él ott, gondoljuk mi. Török, tatár ezen a részén a Tiszának jócskán pusztított, orosz, német, mindenki járt itt, és a nevek 800 éve mégis ott vannak. Ezt a történeti nevet akkor ismerhetem meg, ha ebben a környezetben értelmezem, elvezetem máig. Nem biztos, hogy így is meg tudom fejteni, de jóval nagyobb esélyem van rá. Vagyis az adott vidéknek a történetéhez hozzá tudok járulni jelentős módon. Mert nincs sok információ arról, hogy mi lehetett 1200 táján ott Polgár, Görbeháza környékén. Persze mondhatod, hogy ez csak egy minimális ismeret. Jó, de mit tud még a tudomány erről? Tessék elősorolni, amikor ezt leértékeljük. Nem tudunk szinte semmit róla; akkor ezek a morzsák ennek a történetiségnek az értékei szerintem. És egy ilyen kontextusban ezeknek a szerepe, az értelmezhetősége meg fog nőni. Ez adja a jelentőségét a programnak megítélésem szerint.
Magának a programnak az alapegysége egy település helynévkincse, tehát e köré szerveződik formailag és tartalmilag is a módszertan, illetve a program célkitűzése. Hogyan kezdünk hozzá egy település helynévanyagának az összegyűjtéséhez?
Nincsen egységes és kizárólagos módszer, nagyon sokfelől meg lehet közelíteni. Van, aki úgy kívánja a gyűjtést végezni, hogy előbb megismerkedik az emberek által ma használt helynevekkel. Ha odavaló vagy ismerős azon a területen, akkor különösen könnyű helyzetben van, mert ő maga, a szülei, nagyszülei, rokonsága stb. egy csomó nevet ismernek, és ebből a körből még tovább bővítheti ezeket. Aztán mögé teheti a történeti forrásanyagot, akár időben visszafelé bogozva. A 19–20. századból bőven vannak források, de ahogy megyünk visszafelé, egyre kevesebb a forrás. Ezeket a mai név mögé lehet vetíteni, és akkor kitárulkozik egy név története; de nemcsak az, hanem az egész településnek a története. Sőt nemcsak a településnek, hanem a tájnak a története is; tehát minden tekintetben időben látom magam előtt a változást. A másik irány az, hogy adott esetben valaki a történeti névanyaggal kezdi, és amellé teszi oda az élőnyelvi anyagot; ez egyéni érdeklődéstől függ. A dolog lényege az, hogy önmagában mindegyik csonka: a jelenkori névanyag is, meg a történeti is, hiszen ahogy az előbbi példán igyekeztem bemutatni, ezek kölcsönösen értelmezik egymást.
A módszertanban inkább azok a körülmények a kötöttebbek, hogy hogyan kell végezni az élőnyelvi gyűjtést, hogyan kell az adatközlőket kiválasztani, milyen információkra kell rákérdezni az egyes nevekkel kapcsolatban, és hogyan kell a történeti forrásanyagot értő módon földolgozni, forráskritikát alkalmazva, nem pusztán mechanikusan beemelve ebbe a gyűjteménybe. A módszertan tehát a részleteket rögzíti, de az eljárás egészét tekintve a gyűjtők szabad kezet kapnak.
Minden megkérdezett ember egy picit mást fog tudni a dolgokról; a tudásuk nyilvánvalóan kiegészíti egymást. A gyűjtőnek az a dolga, hogy ezeket a tudásokat egyberakja, szintetizálja. Ezt úgy teheti meg, hogy mindezt a saját tudásává teszi. Azt szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy akkor hagyják abba a munkát, amikor úgy érzik, hogy ők azok, akik már a legtöbbet tudják az adott névanyagról. Úgy mennek oda, hogy szinte semmit nem tudnak róla, és eljutnak odáig, hogy egyedül ők lesznek a viszonylag elérhető teljességnek a birtokában. De hogy ehhez milyen utak vezetnek, az tényleg sokféle. A szakmai kritériumok fontosak: ezeknek a módszereknek a leírását nyilvánvalóan megadjuk különböző tankönyvekben, útmutatókban, tehát kapnak támaszt a gyűjtők.
Központi jelentőségük van tehát az élőnyelvi adatoknak a történeti névadatok mellett. Hogyan zajlik a helynévgyűjtő terepmunka?
A helynévgyűjtő terepmunkának az az alapja, hogy megfelelő adatközlőket, tehát névismerőket kell találni a településen. Ez kulcsfontosságú dolog. Ha az embernek van helyismerete, akkor viszonylag könnyebb; ha nincs helyismerete, akkor nehezebb. Meg kell kérdezni olyanokat helyben, akik ismerik a településen lakókat, és pontosan megértik, hogy mi a célunk, mit akarunk megtudni, mi az, hogy élőnyelvi anyag. Ezt is tisztázni kell ugyanis, tudniillik a beszélők gyakran úgy viszonyulnak ahhoz a helynévkincshez, amelyet ők használnak, de nem látták soha leírva, nem szerepelnek dokumentumokban, nincsenek utcanévtáblákon kiírva, hogy „azok nem is olyan fontos dolgok, azokat csak úgy mi mondjuk egymás között”. Ilyenkor meg kell értetni velük, hogy nem erről van szó: éppen ez az, ami bennünket igazán érdekel. Az élőnyelvi és a történeti anyag viszonyáról és az élőnyelvi anyag fontosságáról el kell mondani, hogy az írásban rögzített adatok mindenhol csak egy kicsi töredékét jelentik az adott közösség által használt helyneveknek. „Minden ott van azon a kataszteri térképen, ami a földnyilvántartást szolgálta, hogy kinek mennyi földje van, mennyi adót kell fizetnie stb.” – szokták mondani. Pedig legalább harmincszor több név van egy településen, vagy százszor több adott esetben, mint amennyit ezeken a térképeken rögzítettek. Tehát először azt kell megértetni a beszélőkkel, hogy bennünket mi érdekel: az ő mindennapi nyelvhasználatukban használatos formák. Ki kell választani azokat, akik a leginkább ismerik ezeket a neveket. Ezt persze addig nem tudhatjuk, amíg nem ismerjük meg általuk a neveket. Azok lehetnek jó adatközlők, akik ismerik a határt – és azt a helybeliek jól tudják, hogy kik azok –, akik a határban nagyon járatosak, vagy azért, mert sokfelé volt földjük, vagy éppen azért, mert sehol nem volt földjük, de munkásként itt-ott-amott dolgoztak; vagy mert vadászok, mezőőrök voltak, mert a gátakat Pelikán módjára állandóan felügyelték és így tovább. Nagyon sok oka lehet annak, hogy milyen módon ismeri valaki a határt. Ezek közül az emberek közül kell kiválasztani azokat, akik a nyelvi kritériumoknak is megfelelnek: nyelvjárási adatközlőnek is jók, helybeliek stb. Aztán interjúkat kell készíteni velük.
Ezek az interjúk általában úgy zajlanak, hogy a gyűjtő először – legalábbis gondolatban – bejárja velük a határt, és rákérdez az egyes területek neveire. Nagyon jó, ha ezt kiegészíti az, hogy ki is mennek az adott területre, és rögzítik azoknak a helyeknek az elhelyezkedését, amelyekről szó volt.
A határbejárás során többször drónfelvételek is készülnek (Fotó: Balogh Roland József)
Egy ilyen terepmunka során az a névanyag, amely a szobában ülve, a határról beszélgetve fölidéződött, még bőven ki fog egészülni. Ezeket az interjúkat valamilyen eszközzel általában rögzítik is a gyűjtők, hogy könnyebb legyen utána írásban is rögzíteni azokat a mozzanatokat, amelyek fontosak számukra.
E gyűjtések alapján a gyűjtők összeállítanak egy adatállományt, majd folytatják a gyűjtést másokkal, és hozzáteszik a történeti neveket. Az adatokat egy adatbázisban rögzíttetjük a gyűjtőinkkel; ezekből aztán szótárakat írnak, mert a nevek – mint a szókincs többi része is – szótárakban adhatók közre a legjobban. Azt is meghatároztuk, hogy ezek a szótárak egységes rendszer szerint szerveződjenek, hogy miként kell egy névnek a szócikkét megírni. A végére szépen összeáll egy névtár, amelyhez mindig tartozik egy térkép is, hiszen a neveket lokalizálni is kell. A helynév azáltal helynév, hogy a tér egy bizonyos helyét, részletét azonosítja, tehát azt nekünk hozzá kell tennünk. Ennek pedig a térkép a legcélszerűbb módja még ma is; amellett, hogy persze le is lehet írni, mettől meddig tart az adott hely, de vizuálisan térképeken lehet a legszemléletesebben megjeleníteni.
A térképi megjelenítés egyik lehetősége még a gyűjtés munkafázisában
Két kérdésünk van még, ezek már személyesebbek. Az első, hogy hogyan jutott el a helynevekhez. Miért lett annak idején névkutató?
Lehet, hogy ez egészen odáig megy vissza, hogy kisgyerekkoromban, kisiskolás koromban imádtam a térképeket. Télen az ember kiment szánkózni, de aztán be kellett menni, mert hideg volt; akkor én a térképeket bújtam. Akkoriban még csak nyomtatott térkép volt eleve, nem volt ennyi ismeret számunkra. Az 1950-es évek vége, 1960-as évek eleje, ahol járunk. Csináltam magamnak listákat, például hogy X országban melyek a legmagasabb hegyek. Nem volt olyan lista, amely felsorolta, de engem érdekelt, ezért hát csináltam a magam szórakoztatására. Ezekben nagyon érdekes nevek voltak.
A gimnáziumban a történelemtanárom egy úgynevezett honismereti szakkört működtetett. Ezek akkor széles körben működő intézmények voltak. Én abban részt vettem, jártunk falvakba, hagyományokat gyűjtöttünk, helyneveket is elkezdtünk gyűjteni; ezt roppant érdekesnek tartottam. Aztán amikor negyedikes lett az ember gimnáziumban, el kellett dönteni, hogy hova megy. Sok lehetőség volt; én azt gondoltam, nyelvész szeretnék majd lenni, nevekkel szeretnék foglalkozni. Az egyetemi fölvételin is elmondtam az Eötvös Egyetemen. Akkor nem tudtam, hogy ezt a szándékomat éppen Kázmér Miklósnak mondtam el, mert hát honnan tudtam volna, hogy Kázmér Miklós szóbeliztetett; akkor egy pápai gyereknek az égvilágon semmi kapcsolata nem volt az egyetemmel. Ez 1971, teljesen más világ volt ilyen szempontból; akkor léptem be először az ELTE-re, a Pesti Barnabás utca 7.-be. Soha addig nem voltam ott, azt se tudtam, hol van az egyetem. És akkor egy úriember kérdezett erről: „Mit olvasott a helynevekről?” Mondtam, hogy legutóbb Kázmér Miklósnak A »falu« a magyar helynevekben című könyvét. „Tényleg? És milyen volt?” Mondom: „Fantasztikus!” Ez a könyv 1970-ben jelent meg, és akkor 1971 volt. Pápán láttam egy kirakatban, és megvettem. És akkor mondta, hogy „na, igen, jó, jó”. Ott ült még mellette két tanár. Gondoltam, akkor az egyik nyilván az irodalmár lesz, meg én orosz szakra jelentkeztem, akkor a másik az oroszos. Odafordultam hozzájuk, de mondták ők is, hogy köszönik szépen; akkor szépen kiballagtam. De nem volt rossz érzésem, mert gondoltam, hogy nem azért nem kérdeznek, mert annyira reménytelennek láttak. Azt azért érzékelte az ember, hogy tetszett ez az elkötelezettség, meg hogy van valamilyen ismeretem. Ilyen hatalmas szerencsék szegélyezték aztán már a továbbiakban az utamat. Ennek ellenére nem vettek föl Pestre, de Debrecenbe igen.
Itt rögtön az elején helynevekkel szerettem volna foglalkozni, folytatva a középiskolai munkát tulajdonképpen, és voltak is olyanok – Nyirkos István tanár úr, Jakab László tanár úr –, akik ebben támogattak. Ma is őrzöm azt a kis cédulát, amelyet elsős koromban egy névkártya hátára Nyirkos tanár úr ráírt, hogy szerinte így kell egy névcikket megszerkeszteni. Nagyjából hasonló ma is, ahogyan erről gondolkozom. A diákköri dolgozatot ebből írtam, ebből doktoráltam, ez lett a fő kutatási területem. Ebben nagy szerepe volt Bárczi Géza egy megjegyzésének, amelyet a Györffy György-féle történeti földrajz első kötetének a megjelenését követően írt egy cikkben. Azt írta, hogy ha az Árpád-kori helynévkincset továbbra is ilyen részletességgel föltárja Györffy György, az alapjaiban fogja megváltoztatni a magyar nyelvtörténetírást. Én Bárczit nagyon nagy nyelvésznek gondoltam, gondolom ma is, és ez mély nyomot hagyott bennem; a konkrét témaválasztást, hogy efelé kell fordulni, ez volt, ami elindította bennem. Aztán láttam, hogy a magyar nyelvtudomány általam egyik legtöbbre becsült alakja, Benkő Loránd az 1990-es évektől jóformán nem volt hajlandó mást írni, csak nevekről írt dolgozatokat. Akkor már tudtam, hogy jófelé járok, mert Benkőt követni csak jó dolgot hozhat. Előttem neki – Bárczival együtt – hatalmas volt a tekintélye mindig is. Ilyen módon alakult tehát az érdeklődésem, ezek alatt a hatások alatt.
Az utolsó kérdésünk, hogy van-e olyan helynév, amely kifejezetten a szívéhez nőtt?
Persze hogy van! Hát hogyne lenne? Én pápai vagyok, ahogy mondtam, de az anyai nagyszüleim Tapolcafőn éltek. Az a szomszéd falu a Bakony felé, a Bakony lábánál; hét kilométerre van. Oda gyerekkoromban rengeteget jártam ki, mikor már egyedül mehettem, bicikliztem a nagyapámhoz stb. Ez egy nagyon szép falu. Sajnos ma már nincs meg az, ami igazán gyönyörűvé tette, a templom aljában a falu közepén egy vadregényes környezetben fakadó forrás, a Tapolca-pataknak a forrása. Ez olyannyira szép, hogy Jókai – aki Pápán is tanult abban az időben, mikor Petőfi ott volt (1841–1842-ben) – később regényeiben megörökítette ezt, tehát őt is megfogta. Szóval Tapolcafőhöz ilyen módon kötődtem, ezért a szakdolgozatomban ennek a településnek a helyneveivel kezdtem foglalkozni. Ez egy picike falu. Az volt az első tanulság, hogy egy egész szakdolgozat, sőt egy doktori értekezés is kijön egy ilyen kicsi falunak a helynévtörténetéből. És mindig, egész pályámon ez maradt az a vonatkozási pont, a kályha, amelyhez vissza lehet térni, ahonnan ki lehet indulni. Ebben vannak olyan nevek, mint a Döbrés, amelyről írtam egy etimológiát annak idején, egy kitekintést, hogy milyen nevekben lehet benne az alapjául szolgáló szó. Vagy egy másik, az első etimológiám, ami megjelent, a Kalapács. Ez is egy helynév ott, és persze nem közvetlenül a szerszámhoz kötődik, ahogy elsőre gondolható. Ez a Magyar Nyelvben [egy rangos magyar nyelvtudományi szakfolyóiratban – a szerk.] jelent meg egyébként, és akkor még fizettek is a publikációkért: valami száznyolcvan forintot kaptam ezért. Annyit, amennyiért körülbelül egy kalapácsot lehetett kapni. Sajnos nem annyit, amennyiért a valódi Kalapácsot. Ez ugyanis annyit jelentett, hogy ’kalapácsmalom’, vagyis tulajdonképpen egy malomfajtát, amelyben kalapácsok törő-zúzó funkcióval léteztek, gubacsapók használták stb. Jó lett volna, ha annyit kapok, amennyiért malmot lehet venni, de sajnos ilyen szerencsém nem volt. De még sorolhatnék egy-kettőt a nevek közül, például a Bogács-ot. Ez a helynévanyag volt az első szerelem; annak azért van valami kiemelt jelentősége. Ezek az első ilyen, általam tudományosan megismert, megfejtett nevek voltak; ezek állnak hozzám a legközelebb máig is.
Szent Bálint (Forrás: Encyclopædia Britannica)
A Bálint családnév földrajzi elterjedtsége 1720-1723-ben
Anonymus szobra. Ligeti Miklós alkotása (Forrás: Wikipédia)
Részlet Anonymus Gestájából (Forrás: Wikipédia)
Kilátás a Dunára Szalánkemén várából (Forrás: Wikipédia)
A Csepel-sziget az 1528 előtt készült Tabula Hungariae-n (Forrás: Wikipédia)
